FONTOS LENNE MÁSOK VÉLEMÉNYE!!!

Megtarthatja valaki az egyéniségét, ha van egy párja, vagy mindenképp be kell olvadjon a másik Én-jébe?

A bejegyzésben van egy vastagon szedett kérdés amire nekem nem sikerül elfogulatlanul válaszolnom. Ezért lenne jó, ha olvashatnák több véleményt is a dologról, mert egyáltalán nem biztos az, hogy Én csinálom jól.  

Ez most egy óriási kérdés a fejemben. Az elmúlt hét évben minden barátomat elveszítettem, (bár soha nem volt sok belőlük) de egyre inkább szenvedek a hiányuktól. Nincs igazából senki akinek őszintén mindent elmondhatnák anélkül, hogy másnap ne ez legyen a téma. Bár van jelenleg két ember, akiknek sokmindent elmondhatok, de még ott is szűrnöm kell a dolgokat, mert előfordulhat, hogy valamilyen szinten Ők is érintettek a dologban, és nem mindig tudom eldönteni, hogy mi az amivel esetleg ártok. Mindig abból voltak a gondjaim, hogy túlságosan hamar, és meggondolatlanul kimondom azt amit érzek, és amit gondolok. Ezt a mai világban nehezen viselik el az emberek, és nem szeretném elveszíteni ezt a két embert is. Mert tényleg fontosak nekem. Ezért Drága, ha olvasod ezeket a sorokat tudd, ha valamit nem mondok el az nem azért van mert nem bízom benned, hanem azért mert magamban nem vagyok biztos.

Szerencsére a gyermekeimmel most minden rendben van, így legalább a legfontosabb része rendben van az életemnek. De van most más, amin nem tudom túltenni magam. Persze udom, hogy ez mindenhol így van, ha sikerül megoldanod egy gondot, akkor rögtön ott van helyette egy másik. Persze úgy gondolom, hogy ezek mindig megvannak, csak az éppen aktuális eset súlya befolyásolja azt, hogy melyik kerül előtérbe. Na meg az ember értékrendje. És most úgy esett a dolog, hogy Én kerültem a lista élére. Ritka pillanat.

Mielőtt bárki elolvasná ezt, azt azért el kell mondanom, hogy 16 éves korom óta tartom el saját magam, és 14 évesen volt az első, bejelentett, hivatalos munkahelyem. Ezen kívül 4,5 évig tartottam el a két nagyobbik gyermekemet teljesen egyedül, mindenféle anyagi támogatás nélkül.

A PÁROMMAL HOZZÁ JUTOTTUNK EGY "NAGYOBB" ÖSSZEGHEZ. EZZEL NINCS IS SEMMI GOND, MIVEL EZ EGY ÉVI KÖZÖS MUNKÁNK GYÜMÖLCSE. Ő ENNEK A PÉNZNEK EGY NAGYOBB RÉSZÉT ELKÜLÖNÍTVE EGY MÁSIK SZÁMLÁRA TETTE, AZZAL AZ INDOKKAL, HOGY A NEHEZEBB IDŐKRE KELL TARTOGATNI. EZ IS TELJESEN RENDBEN VAN. AZ IS KORREKTNEK TŰNHET, HOGY NEM MAGAMTÓL JÖTTEM RÁ, HOGY ELTŰNT A PÉNZ A SZÁMLÁNKRÓL, HANEM Ő MONDTA EL, HOGY NYITOTT  EGY MÁSIKAT. RÁADÁSUL, IGAZ HOGY CSAK KÁRTYA FORMÁLYÁBAN, DE MAJD, HA MEGJÖN A KÁRTYA ÉN IS HOZZÁFÉRHETEK BÁRMIKOR. A PROBLÉMÁM OTT KEZDŐDIK, HOGY MINDEZT AKKOR MONDTA EL AMIKOR MÁR MEGTETTE. BÁR ELŐZŐLEG MÁR BESZÉLTÜNK ARRÓL, HOGY A PÉNZ EGYRÉSZÉT VALAHOGYAN EL KELLENE RAKNI, DE MOST KICSIT ÚGY ÉRZEM, MINTHA EGY ÁPOLÁSRA SZORULÓ SZELLEMI FOGYATÉKOS LENNÉK, AKINEK SEMMI BELESZÓLÁSA NEM LEHET A KÖRÜLÖTTE FOLYÓ ESEMÉNYEKBE. JA ÉS TERMÉSZETESEN REBEGJEK HÁLÁT AZ AJKAIM KÖZÖTT, HOGY ILYEN GONDOSKODÓ TÁRSAM VAN. NAGYON HÜLYE VAGYOK, HA AZT GONDOLOM, HOGY ITT VALAMI NEM KEREK?

Napi 8-10 órát dolgozom Én is +4 fokban, igen is keményen azért, hogy a sorozatosan elkövetett rossz döntéseinket valahogyan helyretegyük. Ezen kívül nem úgy kell elképzelni ezt a dolgot, hogy Én játszom a házasságunkban a nagy költekező szerepét, és szegény szerencsétlen férjemnek pedig azon kell okoskodnia, hogyan mentse ki a karmaim közül a nehéz munkával megkeresett forintokat. Most is azt mondom, hogy nem az a problémám, hogy megtette, hanem az ahogyan. Nem beszélte meg velem, hogy mennyit, és mibe fektesse be.

Lehet, hogy  nagyobb feneket kerítek a dolognak, mint valójában kellene, de jelenleg ott tartok, hogy semmi nem érdekel. Ha ilyen értelemben "gondoskodásra szorulok", akkor ne kérdezze meg tőlem, hogy mit főzzünk ma, ne kérdezze meg tőlem, hogy mennyiért tankoljon az autóba, és ne kérdezze meg tőlem, hogy mikor megyek lefeküdni. Ja és ne sértődjön meg azon, hogy sokidő eltelte után visszakértem tőle a bankkártyámat. Mert szerény személyem csak annyira sűrűn használta, hogy meg kellett néznem a kódomat tegnap mielőtt átmentem az üzletbe vásárolni.

Most ügyesen, szépen kitakarítok, megfőzök és kimosok, mint ahogyan azt egy rendes családanyának tennie kell, azután pedig lekocsikázok a tengerhez, és tanulom az angolt, hogy eleget tegyek abbéli igényemnek is, miszerint nem szeretnék megrohadni a +4 fokban.

Hálás lennék, ha minnél több véleményt kapnák, és nem önigazolásra van szükségem, hanem őszinte véleményekre, esetleges tapasztalatokra. Ezeket előre is megköszönöm.

El sem hiszem, hogy egy héttel ezelőtt még azért aggódtam, hogy itt hagy a lányom, most pedig kimondta azt amire napok óta vágyom. Nem megy vissza az apjához. Ez akkora boldogság nekem, hogy el sem tudom mondani.

Röviden a sztori.

A napokban elszólta magát a kicsilányom, hogy hazudott az apjának, mivel úgy ment fel a barátjához, hogy nem voltak otthon a szülei. Én tegnap vettem a bátorságot és rákérdeztem a fiúra, hogy kinek a fejéből pattant ki ez a fantasztikus ötlet. A bátor lovag pedig rátúrta az egésszet a lányomra.

Leányom elmondása szerint semmi olyan dolog nem történt ami nekem ne tetszene. Tovább faggatni nem akartam, mert ez teljesen az Ő magánügye, ha akarja úgyis elmondja. Abban biztos vagyok, ha olyan jelentős dolog történt volna arról már tudnék.

Kicsilányom beszélgetett az apjával, és a nagyanyjával is, és Ők is mindenért Őt hibáztatták, és egy árva szóval nem vonták felelősségre a fiatalembert. Ez annyira rosszulesett neki, hogy Ő mondta ki azt, hogy így már egyáltalán nem akar visszamenni. Sőt mi több, komolyan feltette magának azt a kérdést, ha ott bármi problémája adódik akkor ki fogja megvédeni? A legjobban az fájt neki, hogy azért támadták főleg, hogy miért mondta el nekem a dolgot, és egyszerűen nem akarták megérteni, hogy közöttünk igen is olyan a viszony, hogy őszinték vagyunk egymáshoz. Én próbáltam mindig arra nevelni a gyermekeimet, hogy legyen akármilyen kellemetlen egy dolog, mindig mondjanak igazat, mert ha baj van csak akkor tudok segíteni nekik, ha pontosan tudom, hogy mi történt. Segítséget meg úgyis csak tőlem várhatnak mivel Én neveltem fel, és nállam jobban nem ismeri senki őket. Én próbáltam mindig a legnyíltabban és őszintén elmondani nekik mindent, így most látom, hogy megérte, mert úgy mesélte el a lányka a dolgot, mintha a barátnője lennék. Fel sem merült benne az, hogy bármit is elhallgasson. Ráadásul egy véletlen esemény folytán derült fény a hazugságra. Nekem eszembe se jutott faggatni, hogy mi történt kettejük között.

Persze az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy közben felütötte a fejét egy újabb szerelem is, ami valójában régi, de ott a fiú mindenképp be szeretné fejezni az iskolát, és addig az Ő szülei sem örülnének neki, ha elvonná a figyelmét a tanulástól, egy kis szerelem. Persze most még nagy terveket szőnek, hogy hogyan fognak élni, ha végeztek az iskolával, de arra felhívtam a figyelmét a leányzónak, hogy nagyon fiatal Ő még ahoz, hogy már most beleélje magát egy sírig tartó szerelembe, de azt mondta, hogy akkor is itt maradna, ha nem lenne az a másik szerelem.

Minden esetre nagy tanulópénz volt neki az eset. Majdnem sírva fakadt amikor a nagyanyja azt írta neki, hogy nem érti miért is kellene felelősségre vonni a fiút, hiszen Ő magának kell a saját bőrén megtapasztalnia a dolgokat.

Én tudom, és rajtam kívül még sokmillió ember tudja, hogy bizony a nagybetűs életben ez tényleg így van, de azért a véleményem szerint egy 14 éves lányt bizony még nem lehet ennyire szabadjára engedni, és bizony lépésről-lépésre kell megtapasztalnia, hogy milyen következményekkel járhat egy rosszul meghozott döntés. De ha mind ezt félre is tesszük, azért akár mennyire is hazudott a lányom, azért csak meglehet kérdezni azt a majdnem 20 éves fiatalembert, hogy mégis mire gondolt amikor felcsábította magához. Mint ahogyan Én meg is tettem.

Száz szónak is egy a vége a saját csapdájukba estek bele. Azt gondolták, ha szinte semmi korlátot nem szabnak neki, akkor magukhoz tudják csalogatni, és most ennek következménye, hogy a gyerek maga sem érzi biztonságba magát. Tehát visszatér anyuci védőszárnyai alá. És nekem most csak ez a fontos. Természetesen azon is elgondolkodtam, hogy akár baja is eshetett volna, de mivel ez nem történt meg, így ezzel a kérdéssel már nem akarok foglalkozni. Nem szeretném jobban felfújni a dolgot mint amennyire muszály. A lényeg, hogy most teljesen belevetette magát a tanulásba, és Én is megpróbálok minden eszközzel a segítségére lenni, hogy sokkal több sikerélménye legyen ezen a téren is, mint az előző évben. Én is tanultam a hibáimból, mert jól tudom, ha annyira rendben mentek volna a dolgok, mint ahogyan azt képzeltem akkor nem jutott volna eszébe a változtatás.

Több szempontból is ideges vagyok ...

Ma éjszaka indulunk Londonba. Holnap reggel érkezik a lányom repülővel. Ennek persze nagyon örülök, remélem semmi olyan nem jön közbe ami miadt mégis Magyarországon marad.

Ugyanakkor viszont az unokahugom utazik vissza. Egy hónapig volt velünk, de úgyérzem teljesen beárnyékolta ittlétét az, hogy folyamatosan azon aggódtam, vissza kapom-e a lányomat.

Szerettem volna sokkal többet adni neki, mint amit nyújtani tudtam. Ez olyan gennyesen hangzik, mintha mentségeket keresnék arra, hogy miért is nem foglalkoztam vele eleget, de sajnos ez az igazság. Elég rossz paszban van most, és ahejett, hogy én segítettem volna neki, még ő adott nekem. Remélem kapok tőle lehetőséget még arra, hogy kiköszörüljem ezt a csorbát.

Az a baj, hogy lelassultam. Mindenkitől csak az időt kérem, mert minden elszalad mellettem. Egyre nehezebb felvennem a tempót másokkal. Egyre inkább úgy érzem, hogy az életemet lassan már csak kivülállóként tudom nézni, és minden próbálkozásom ami arra irányul, hogy beleszóljak, kudarcba fullad.

Ez a leányzó sokat jelent nekem, még akkor is így van, ha ez az eltelt egy hónap alatt nem így jött le. Szeretném megismerni, és még nagyon sok időt eltölteni vele. De nem azért, hogy támogasson, hanem azért, hogy én a hasznára lehessek valamilyen módon. Mindegy, hogy mivel, csak segíteni tudjak neki. Korábban is próbálkoztam már ezzel, de akkor is annyira lekötött a saját családommal való törődés, hogy az első akadálynál már hagytam elmenni a közelemből. Arról nem beszélve, hogy Ő ugyan úgy a családomba tartozik, mint adott esetben a gyerekeim. A különbség csak az, hogy nem én szültem, és nem az én felelőségem volt eltartani. De ha egy kicsit belegondol az ember, akár még úgy is lehetett volna. De szerencsére akkor is jó döntést hozott a nővérem, mert egy nagyszerű apára hagyta a lányát, még ha nem is úgy tervezte, hogy magukra hagyja őket.

Nem szeretném, ha megint eltünne évekre a szemem elől. Nagyon aranyos, és kedves lány, és ha valaki akkor Ő igazán megérdemli, hogy törődjenek vele, és szeressék. Tudom, hogy azon nem tudok változtatni, hogy anya nélkül kellett felnőnie, de arra még most sincs késő, hogy igazi barátok lehessünk.

Arra már nem is gondolok, hogy biztosan előfordult már velem is, hogy ilyet cselekedtem. Ezt persze hamar meg is bocsájtottam magamnak, de vajon az a másik megtudja-e bocsájtani valaha.
Az utolsó ilyen esetbe majdnem belepusztultam én is, de amikor a döntésre került a sor visszakoztam. Persze minden oldaláról megvizsgáltam az esetet, és a végeredmény az volt, hogy a lehető legjobb döntést hoztam, de ez butaság. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem volt elég bátorságom a vátoztatáshoz.
Szokásom újra és újra lejátszani magamban egy adott dolgot, csak mindig más a történet vége.

Jelenleg is küzdök egy problémával, és sok év óta ezt a legnehezebb reálisan megközelítenem. Sokféle véleményt hallgattam meg, de nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Februárban múlt 14 éves a lányom, és most úgy döntött, hogy az apjával szeretne élni. Ezt sehogyan sem tudom elfogadni, de azt is tudom, hogy ebben az esetben egyáltalán nem az a fontos, hogy én mit szeretnék. Alig 8 hónapja nagyon nehéz döntés elé állítottam, most pedig megváltoztatta az akkori véleményét a dolgokról. Magammal ráncigáltam egy számára teljesen idegen országba, beírattam egy olyan iskolába, ahol nem csak hogy nem érti a leadott tananyagot, de a nyelvi nehézségek miatt barátokat sem tudott szerezni magának. Jelenleg nincs semmilyen sikerélménye, és valamilyen oknál fogva, én úgy gondoltam, hogy ez előbb vagy utóbb megváltozhat. De szerinte ez nem így történik, és most szeretné visszakapni a régi iskoláját, barátait, és igazából az sem érdekli, hogy a jövője szempontjából mit jelenthet neki a változás. Sőt mi több, Ő ezt nem lehetőségnek, hanem egy igazi sorscsapásnak tekinti. Ráadásul nehezíti a helyzetemet, hogy úgy tűnik ez a nyár meghozta számára az első igazi szerelmet. Legyünk kicsit őszinték magunkhoz, és ezek után mondjuk azt, hogy az észérvek, majd biztos meggyőzik arról, hogy jön számára néhány nehéz év, de azután minden a helyére kerül. Ez így ebben a formában elég viccesen hangzik. Lehet, hogy még nevetni is lenne kedvem, ha éppen nem a sírás kerülgetne.
Arra már nem is merek gondolni, hogy mi van, ha tényleg Én tévedek, és az igazi kiteljesülést ott Magyarországon éri el. Meddig lehet egy szülőnek ráeröltetni a gyermekére az akaratát, és meddig köteles egy gyerek ezt elviselni? Persze lehet azt mondani, hogy Ő könnyű helyzetben van, mert elváltak a szülei, és van választási lehetősége. Egyszerűbb lenne vajon a dolog, ha nem lenne hová mennie, vagy gondolkozott volna-e a változtatáson, ha nem nyílik rá lehetősége? Nem tudom, de ezt már nem is fogom megtudni.
Feltehetném magamnak azt a költői kérdést amit szerintem minden szülő feltesz magának egy adott pillanatban, hogy vajon hol rontottam el, de nem teszem, mivel úgysincs aki megválaszolja. Nem is szeretném ezzel kínozni magam, mert a válaszokat úgyis a lányomtól kapom majd meg, ha hazajön végre. Most csak arra tudok gondolni, hogyan tovább? Van körübelül két hónapom arra, hogy meggyőzzem arról, jobb lesz neki, ha egyenlőre még velünk marad. Persze az is biztos, hogy nem tud jelenleg olyan feltételeket szabbni, amiket ne teljesítenék annak érdekében, hogy magam mellett tartsam még egy pár évig.
Hiszen tudom, hogy nekem biztosan másképp alakult volna az életem, ha az én anyám annakidején, csak egy kicsit próbált volna szigorúbban fellépni a lázadásaimmal szemben.
A sors iróniája, hogy én egész életemben próbáltam az ellenkezőjét csinálni, mint az én anyám, hogy az én gyerekeim, ne szenvedjenek anyit, mint én az életem elején, és most visszagondolva akár tükröt is állíthatnánk a két sors közé.
Ugyanúgy elváltam többször is, mint az anyám, és én is 15 éves voltam amikor otthagytam a szülői házat, pont úgy mint most a lányom.
Ezek szerint lehúzhatom a wc-n az egész életem törekvéseit, mert bár más úton, de ugyan oda jutottam. Ebben a pillanatban sokan vannak akik azt mondják, ne csüggedjek, mert majd megváltozik a véleménye, de attól félek már késő lesz. Persze hozzám visszatérnie sohasem késő, de vajon neki nem lesz-e késő.
Azt is nagyon sokan mondják, hogy ott van még a másik kettő is akiknek viszont most még szükségük van rám, de szerintem az, hogy aggódom a lányom sorsa felől, nem zárja ki azt, hogy gondoskodjak a másik kettőről.
Sokan azt nem képesek felfogni, hogy úgy érzem most mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Senki nem érzi csak én, milyen rossz az amikor a lányom azt mondja, hogy ad két hónapot arra, hogy elrendezzem a dolgaimat, és azt követően elmegy. Én mindig egy szókimondó ember voltam, és őszintén szólva nagy visszafogottságról tettem tanúbizonyságot amikor nem nyilvánítottam ki akkor rögtön a véleményemet a megváltozott stílusáról. Nem tehettem mert nem kockáztathattam be azt, hogy esetleg nem jön vissza. Akkor esélyem se lenne arra, hogy megváltoztassa a véleményét. Így most úgy fogom fel a dolgot, hogy kaptam ajándékba két hónapot. Minden energiámat arra fogom fordítani, hogy éljek ezzel a lehetőséggel, és ne pedig visszaéljek vele.
Természetesen nem ez az egyetlen probléma ami mázsás súlyként nehezedik rám, de most ez az első, és legfontosabb.